Kelemen Hunor beszéde Budapesten, a Lészen ágyú! című kiállítás megnyitóján

2019.11.18. | Kultúra
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Kelemen Hunor beszéde Budapesten, a Lészen ágyú! című kiállítás megnyitóján

Kettős ünnepet ülünk a mai napon.

A Hadtörténelmi Levéltár és Hadtörténeti Múzeum alapításának évfordulója mellett a mai nap a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteménye 48-as forradalmi ereklyéinek ünnepe is.

Hiszen mától fél éven át itt lesz látható lesz többek között a Gábor Áron által készített kerek asztalka, Kiss Ernő tábornok nyerge, Deák Ferenc pipája, Kossuth Lajos cigarettaszipkája, a Damjanich tábornagy akasztófájából készült kereszt, Bem József sétabotja vagy Zathureczky István által a kufsteini börtönben készített kosárka.

Azt szokták mondani, hogy találékonyak vagyunk mi, székely emberek. És valóban van ebben valami: amíg Önök ezt a kiállítást élvezhetik, amelyet nemsokára megtekinthetnek, Sepsiszentgyörgyön felújítják a múzeum gyönyörű, Kós Károly által tervezett épületét. Mi meg úgy gondoltuk, kár lenne, ha ez anyag addig is valamilyen raktárépületben porosodna. Így féltve őrzött kincseink addig Budapesten vendégeskedhetnének, és reméljük, hogy minél többen eljönnek, és megcsodálják ezeket az ereklyéket.

Mint a felsorolásból is kitűnt, az itt kiállított tárgyak jelentős része inkább egy fontos történelmi pillanat relikviája, mint annak emlékműve. Vagyis az adja a jelentőségüket, hogy történelmi hőseink használták vagy éppen ők készítették.

Van közöttük azonban legalább egy, amelynek önmagában is történelmi szerepe van, ez pedig Gábor Áron rézágyújának egyetlen ismert és máig megmaradt darabja.

Nagy öröm számomra, hogy részese lehettem annak, hogy ma Önök itt láthatják a legendás ágyút Budapesten.

Ehhez azonban egy kitérőt kell tennem.

Ha nagyon röviden mondanám, így hangzana: az úgy volt, hogy ők elvitték, mi pedig hazahoztuk. A kettő között eltelt néhány évtized, de ez ma már nem számít, hiszen ismét a miénk. Visszakerült jogos tulajdonosaihoz. Azaz hozzánk, székelyekhez.

Ha meg egészen pontosan akarok fogalmazni, akkor a történet nem sokkal hosszabban így szól: 

Gábor Áron rézágyúi elvesztek a szabadságharc után. Egy részük minden bizonnyal megsemmisült vagy hadizsákmányként az ellenség kezébe került, másik részüket meg elásták, hogy ne kerüljön az ellenség kezébe. Hat évtizeddel később, 1906-ban vízvezeték-szerelés közben mégis előkerült egyetlen darab.

Ez 1923-ban a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba került, majd 1971-ben a Román Kommunista Párt felsőbb utasítására Háromszékről Bukarestbe vitték, ahol az akkor létrehozott Román Nemzeti Történeti Múzeumban helyezték el.

2009 decemberében úgy hozta a sors, hogy én lettem Románia első magyar kulturális minisztere.

Egyik első feladatomként neveztem meg a székely ereklye visszaszerzését.

És így történt.

Az első tárgyalások során nem többről volt szó, még csak arról beszéltünk, hogy az ágyú négy hétig Háromszéken maradhat. De aztán mégsem került vissza Bukarestbe!

Ehhez legfőképpen türelem kellett, de a Székely Nemzeti Múzeum vezetésének, a megyei önkormányzatnak volt türelme kivárni, hogy a jogi és adminisztrációs intézkedések lezáruljanak.

Közben, itt egy zárójelet nyitok, az Ungureanu-kormány 2012-ben megbukott a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemért tett kiállásunk miatt. Én két évvel később, 2014 augusztusában ismét a kulturális minisztérium élére kerültem, és akkor tudtuk befejezni az eljárást, adminisztrációs folyamatot, és megszületett az a kormányhatározat, amely kimondta, hogy a székely történelmi ereklye véglegesen átkerül a háromszéki önkormányzati múzeum tulajdonába.

Ezzel az intézkedéssel Gábor Áron ágyúja – akár egy mesében: 61 római aranydénárért, 12 darab, az erősdi kultúrához tartozó tárgyért és az ágyúcső másáért – visszavonhatatlanul a Székelyföldé maradt. Azt is mondhatnám, hogy visszavásároltuk.

Az ágyú nem hazaérkezett, hanem hazahoztuk Sepsiszentgyörgyre.

A jó és a rossz időről, a betegségről vagy a katasztrófákról mondjuk azt, hogy érkezik. Arról, aminek nem tudunk az útjába állni. De az ágyút, azt hazahoztuk, mert ez rajtunk múlott.

És ami rajtunk múlik, az előbb-utóbb meg is valósul. Így megy ez száz esztendeje.

Kedves barátaim!

Joggal kérdezhetik, miért volt ez olyan fontos nekünk, székelyeknek és az erdélyi magyaroknak általában.

Legalább két válaszom van erre.

Az egyik maga Gábor Áron. Aki már életében példa, halála után pedig egyenesen legenda egész Székelyföldön és Székelyföldön kívül. Mai kifejezéssel előbb celeb, aztán kulturális ikon.

Maga Jókai több cikket és novellát írt róla. Egyik kortársa kis túlzással egyenesen Fultonhoz, a gőzhajó megalkotójához hasonlította. A rézágyúról szóló népdalt már a szabadságharc alatt énekelték Erdély-szerte mindenhol. Talán ma sincs olyan magyar gyermek a Kárpát-medencében, aki óvodás kora óta ne fújná kívülről a népdalt a felvirágozott, ám nehéz ágyúról, amely felszánt mindent, ami útjába kerül, hegyet, völgyet. A legenda mai napig tartja magát.

Kortárs hasonlattal élve ismét: Gábor Áron egyrészt hős volt, aki életét és vagyonát áldozta a magyar szabadságért, magyar szabadságharcért, másrészt a találékony székely mintapéldánya, aki úgy gyártott ágyút, mintha Steve Jobsnak fából és kovácsolt vasból kellett volna az iPhone-t előállítania.

A másik válasz pedig az éppen imént említett találékonyság.

Mi, erdélyiek, száz éve már nem ágyút öntünk, hanem ha kell, törvényt alkotunk, iskolákat építünk, iskolákat mentünk meg, intézményeket alapítunk, hadisírokat védünk.

Ha nem kedveznek a körülmények – márpedig gyakrabban van úgy, hogy nem kedveznek, mint úgy, hogy kedveznek –, akkor bizony: jól jön egy kis találékonyság. Egy kis türelem. Egy kis kitartás.

Az a találékonyság, az a türelem, az a kitartás, amelyet erdélyi nagyjainktól, Bethlen Gábortól Gábor Áronig, Bánffy Miklóstól akár Domokos Gézáig tanultunk, ismerünk, tudunk.

Ezért volt fontos nekünk Gábor Áron rézágyúja, és ezért volt fontos az, hogy ismét birtokolhassuk, ismét visszakerüljön a jogos tulajdonosához. Most pedig itt van Budapesten, a nemzet fővárosában, nézhető, látható.

Amikor az ágyút először Kézdivásárhelyen kiállítottuk, jöttek a székely emberek, hosszú sorokban álltak, megsimogatták, könnycsepp volt a szemükben. És közben eltelt öt év, közben eltelt száz év, és itt vagyunk, állunk a határokon, védjük azt, ami a mi örökségünk, és építjük a szülőföldünket.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.