Markó Béla beszéde Zágonban, Domokos Géza szobránál

2018.05.29. | Megemlékezés
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Markó Béla beszéde Zágonban, Domokos Géza szobránál

Fotó: Vargyasi Levente

Kedves zágoniak! Tisztelt meghívottak!

Amikor nekiültem, hogy néhány gondolatot papírra vessek a kilencven éve született Domokos Géza emlékezetére, haboztam egy pillanatig, ne kezdjem-e azzal a beszédemet, hogy: kedves barátaim! Vagy csak: barátaim! Az RMDSZ tekintélyt parancsoló, karizmatikus alapító elnöke ugyanis minden tanácskozásunkon így szólította meg a jelenlévőket, akár szűk körű, akár nyilvános eseményről volt szó. Barátainak akart tudni mindannyiunkat. Pedig egy politikusnak természetesen nem mindenki a barátja, vannak ellenfelei is, sőt ellenségei is gyakran. De már azelőtt, a Kriterion kiadó igazgatójaként, aztán érdekvédelmi szövetségünk élén Domokos Géza mégis abból indult ki, hogy ember embernek barátja, nem pedig farkasa, ahogy a latin közmondás sugallja. Néztem sokszor, amikor elkezdte beszédét, mindig volt egy-két kolléga, aki összerezzent, láthatóan zavarta ez a megszólítás, ők nem barátkozni akartak, hanem meg akartak volna küzdeni vele, le akarták volna győzni. De a jelenlévők túlnyomó többsége megértette, hogy Domokos Géza számára az ellenség-keresés, az ellenségeskedés az emberi társadalom torzulása, és igazi emberi természetünk a barátság, más szóval a szeretet. A párbeszédet, az egyetértést kereste emberek és nemzetek között, miközben egy kegyetlen diktatúrában nőtt fel, olyan rendszerben, amely egyenlőséget prédikált, de elnyomta az egyes embert, és elfojtotta a közösségi vágyakat is. Ilyen körülmények között építette fel Domokos Géza azt a könyvkiadót, amely példaképe, mentsvára, múltra és jövőre nyíló ablaka volt nemcsak a romániai magyar közösségnek, hanem minden romániai kisebbségi írónak és olvasónak, de nyitott volt az ajtaja a román értelmiségiek felé is. Következetes volt Domokos Géza, konok és meg nem alkuvó a szeretetben, olyan értelemben, hogy próbálta megérteni a másik embert, de elveiből soha nem engedett. Vannak, akik a barátság kedvéért folyamatosan hátrálnak. Vannak, akik a népek közti szeretetért vívott küzdelemben tengernyi könnyet és vért hagynak maguk mögött. Én őt meghátrálni nem láttam, de nem láttam másokon átgázolni sem. Hetvenöt éves születésnapján úgy fogalmaztam, hogy éltető tűz lobogott benne, melegíteni, otthont teremteni akart, nem pedig pusztítani. Máig érzem a hiányát.

Talán elég lenne végül is annyit mondanunk: erdélyi értelmiségi volt. Erdélyben sok-sok évszázad óta az igazi értelmiségi nem engedheti meg magának, hogy könyvtárszobájába zárkózva csak a tudománynak, csak az irodalomnak, csak a művészetnek éljen. Erdély a Heltai Gáspárok, Apáczai Csere Jánosok, Bolyai Jánosok, Kós Károlyok, Bánffy Miklósok földje, akik mindig többet akarnak, mint könyvet írni vagy a tudományt gyarapítani: utat akarnak mutatni az övéiknek egy olyan jövő felé, ahol egyenlő módon megférnek egymás mellett a különböző nyelvű és vallású nemzetek. Mint ahogy Erdély Bethlen Gábor földje is, akinek nagy politikai érdeme, hogy a több oldalról fenyegető veszedelmektől megóvta hazáját, de közben arról sem feledkezett meg, hogy a szellem embereinek megfelelő körülményeket biztosítson. Igen, Domokos Géza örököse volt a Bethlen Gábor-i vagy Kós Károly-i bölcsességnek, és bár 1989-ben többségünk hozzá hasonlóan gondolkodott a közös és egységes romániai magyar érdekképviselet szükségességéről, merem állítani, hogy azokban a zavaros időkben nagy szerencsénk volt vele. Szerencsénk volt, így kell fogalmaznom, hiszen egyáltalán nem véletlen, hogy ő lett a szövetség első számú vezetője, de ha mégis másképpen történik, nem biztos, hogy nélküle olyan erős szervezetet tudtunk volna felépíteni, mint így. Persze, ez csak afféle játék részemről az eshetőségekkel, mert empátiája, tudása, tapasztalata, vezetői tehetsége, a magyar és román értelmiségiek körében kivívott tekintélye mind-mind erre predesztinálta.

 

Kedves zágoniak!

Nem tudom, van-e a helynek szelleme, ahogy mondani szokás. Lennie kell, mert íme, ez a vidék több kiváló embert is adott Erdélynek, Mikes Kelementől egészen Domokos Gézáig. Azért emelem ki most kettőjüket, mert jól példázzák azt a bizonyos zágoni vagy általában véve háromszéki szellemiséget: a hűséget. Mikes Kelemen rövid ideig a tettnek, a cselekvésnek is élhetett Rákóczi mellett a szabadságharcban, majd amikor cselekedni nem lehetett, halhatatlan életművet alkotott leveleivel, amelyek egytől egyig a szülőföld utáni vágyakozásról, tehát a hűségről szólnak. Domokos Gézának megadatott hosszú időn át a cselekvés lehetősége, tettei egytől egyig a háromszéki erő és kitartás bizonyítékai, azt példázzák, hogy a legvadabb diktatúrában is van mód tisztességesnek maradni és népünk boldogulásáért, a magyar nyelvért, a magyar könyvért, a magyar identitásért dolgozni nap mint nap. Aztán amikor visszavonult, az erdélyi emlékírók hagyományát folytatva több kötetes memoárjával alkotott maradandót. Tudta, hogy ott kell helytállni, ahova a sorsunk rendelt: ha olyan a helyzet, Bukarestben kell politikusként küzdeni, ha pedig nem a parlamenti mikrofon, hanem a papír és toll marad eszközül, akkor a papolci diófa nyugalmas árnyékában kell megpróbálni hasznot hajtani, de mindig munkálkodni kell.

Kedves barátaim! Biztos vagyok benne, hogy Domokos Géza most is így szólítana minket. Csak mi legyünk méltók erre a barátságra! Rajta nem múlott, ő mindent megtett azért, hogy a párbeszédet ne tévesszük össze a megalkuvással és a véleménykülönbséget sem a gyűlölettel. Ha ezt megértjük, azt jelenti, hogy nem pazaroltuk el a hagyatékát.

 

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.